Hi everyone. Gosh, I wish I could dance, but I can't, and you really don't want me to. So instead I thought I would talk a little today about how people think. I'm fascinated by this question. I'm a social psychologist, which basically means I'm a professional people watcher. So, this is what I do; I try to figure out how humans think and how we might be able to think better. Here's something I noticed a few years ago about how I seem to think; here's a typical week in my life, which usually seems to revolve entirely around publishing papers. So here I am, at maximum of my artistic abilities as a stick figure, going along at baseline, and a paper gets accepted. I get this rush, this blip of happiness, and then I'm back to baseline by about lunch time. (Laughter) A few days later, a paper might get rejected, and that feels pretty awful. And I wait for that blip to end, but somehow I just can't stop thinking about it. Here's the craziest part: even if another paper gets accepted the next day, well, that's nice, but somehow I can't get that pesky rejection out of my head. So, what is going on here? Why does a failure seem to stick in our minds so much longer than a success? Together with my colleague Amber Boydstun in the Political Science Department, I started thinking about this question, this question of, "do our minds get stuck in the negatives?" We all know intuitively that there are different ways of thinking about things. The same glass, the saying goes can be seen as half-full or half-empty. There's a lot of research in the social sciences showing that depending on how you describe the glass to people, as half-full or half-empty, it changes how they feel about it. So if you describe the glass as half-full, this is called the gain frame, because you're focusing on what's gained, then people like it. But if you describe the same glass as half-empty, a loss frame, then people don't like it. But we wondered what happens when you try to switch from thinking about it one way to thinking about it another way. Can people shift back and forth, or do they get stuck in one way of thinking about it? Does one of these labels, in other words, tend to stick more in the mind? Well, to investigate this question, we conducted a simple experiment. We told participants in our experiment about a new surgical procedure, and we randomly assigned them to one of two conditions. For participants in the first condition, the first group, we described the surgical procedure in terms of gains; we said it had a 70% success rate. For participants in the second group, we described the procedure in terms of losses; we said it had a 30% failure rate. So it's the exact same procedure, we're just focusing people's attention on the part of the glass that's full, or the part of the glass that's empty. Perhaps unsurprisingly, people like the procedure when it's described as having a 70% success rate, and they don't like it when it's described as having a 30% failure rate. But then we added a twist: we told participants in the first group, "You know, you could think of this as a 30% failure rate." And now they don't like it anymore; they've changed their minds. We told participants in the second group, "You know, you could think of this as a 70% success rate", but unlike the first group, they stuck with their initial opinion; they seemed to be stuck in the initial loss frame that they saw at the beginning of the study. We conducted another experiment. This time we told participants about the current governor of an important state who is running for re-election against his opponent. We again had two groups of participants, and we described the current governor's track record to them in one of two ways. We said that when the current governor took office, statewide budget cuts were expected to affect of about 10,000 jobs, and then half of the participants read that under the current governor's leadership 40% of these jobs had been saved. They like the current governor; they think he is doing a great job. The rest of the participants read that under the current governor's leadership, 60% of these jobs had been lost, and they don't like the current governor; they think he's doing a terrible job. But then, once more, we added a twist. For participants in the first group, we reframed the information in terms of losses, and now they didn't like the current governor anymore. For participants in the second group, we reframed the information in terms of gains, but just like in the first study, this didn't seem to matter. People in this group still didn't like the current governor. So notice what this means. Once the loss frame gets in there, it sticks. People can't go back to thinking about jobs saved once they thought about jobs lost. So in both of these scenarios actually the current governor gets ousted in favor of his opponent. At this point we were getting curious: why does this happen? Could it be that it's actually mentally harder for people to convert from losses to gains than it is for them to go from gains to losses? So we conducted the third study to test how easily people could covert from one frame to another. This time we told participants, "Imagine there's been an outbreak of an unusual disease and six hundred lives are at stake." We asked participants in one group, "If a hundred lives are saved, how many will be lost?" And we asked participants in the other group, "If a hundred lives are lost, how many will be saved?" So everyone just has to calculate 600 minus 100, and come up with the answer of 500 but whereas people in one group have to convert from gains to losses in order to do that, people in the second group have to convert from losses to gains. We timed how long it took them to solve this simple math problem, and what we found was that when people had to convert from gains to losses, they could solve the problem quite quickly; it took them about 7 seconds on average. But when they had to convert from losses to gains, well now it took them far longer, almost 11 seconds. So this suggests that once we think about something as a loss, that way of thinking about it tends to stick in our heads and to resist our attempts to change it. What I take away from this research and from related research is that our view of the world has a fundamental tendency to tilt toward the negative. It's pretty easy to go from good to bad, but far harder to shift from bad to good. We literally have to work harder to see the upside of things. And this matters. So, think about the economy. Here's economic well-being from 2007 to 2010. You can see it tanked, just like we all remember, and then by late 2010 it has recovered by most objective measures. But here's consumer confidence over the same time period. You can see it tanks right along with the economy, but then it seems to get stuck. Instead of rebounding with the economy itself, consumers seem to be psychologically stuck back there in the recession. So oddly then, it may take more effort to change our minds about how the economy is doing then to change the economy itself. On the more personal level, what this research means to me is that you have to work to see the up-side. Literally, this takes work, this takes effort. And you can practice this; you can train your mind to do this better. There's research out at UC Davis, showing that just writing for a few minutes each day about things that you're grateful for can dramatically boost your happiness and well-being, and even your health. We can also rehearse good news and share it with others. We tend to think, right, that misery loves company, that venting will help get rid of our negative emotions, that we'll feel better if we just talk about how terrible our day was. And so we talk, and we talk, and we talk about the boss who’s driving us crazy, and that friend who never called us back, and that meeting at work where every little thing that could go wrong, did. But we forget to talk about the good stuff. And yet, that's exactly where our minds need the most practice. So, my husband who has this disconcerting habit of listening to what I say other people should do, and then pointing out that, technically speaking, I'm a person, too, (Laughter) has taken to listening to me for about two minutes on days when I come home all grumpy and complaining about everything, and he listens, and he says, "Okay, but what happened today that was good?" So I tell him about the student who came up to me after class with this really interesting, insightful question, and I tell him about the friend who emailed me out of the blue this morning just to say, "hello". And somewhere in the telling, I start to smile, and I start to think that maybe my day was pretty decent after all. I think we can also work in our communities to focus on the upside. We can be more aware that bad tends to stick. One mean comment can stick with somebody all day, all week even, and bad tends to propagate itself, right? Somebody snaps at you and you snap back, and you snap at the next guy, too. But what if the next time somebody snapped at you, you forgave them? What if the next time you had a really grumpy waitress, you left her an extra large tip? Our minds may be built to look for negative information and to hold on to it, but we can also retrain our minds if we put some effort into it and start to see that the glass may be a little more full than we initially thought. Thank you. (Applause)
Üdvözlöm önöket. Bárcsak én is tudnék táncolni, de sajnos nem tudok, és szerintem önök sem kíváncsiak rá. Ehelyett arról beszélnék egy kicsit ma, hogy hogyan gondolkodnak az emberek. Nagyon foglalkoztat ez a kérdés. Szociálpszichológus vagyok, vagyis hivatalból figyelem az embereket. A feladatom az, hogy megpróbálok rájönni, hogyan gondolkodunk mi, emberek, és hogyan tudnánk ezt esetleg jobban csinálni. A saját gondolkodásommal kapcsolatban néhány éve a következőket figyeltem meg – vegyük egy tipikus hetemet, ami általában különböző tanulmányok publikálásáról szól. Ez itt én vagyok – rajztudásomból ennyire futotta – pálcikaemberként, itt vagyok az alapvonalon, és aztán egyszer csak megjelenik egy tanulmányom. Teljesen odavagyok, majd szétvet a boldogság, aztán úgy ebédidő tájt már vissza is kerülök az alapvonalra. (Nevetés) Néhány nappal később elutasítják az egyik tanulmányom – rettenetesen érzem magam. Várom, hogy vége legyen ennek a hullámvölgynek, de valahogy nem tudok másra gondolni. És most jön a legelképesztőbb rész: bár másnap kiadják egy tanulmányom, ami persze nagyon jó, de az a bosszantó elutasítás csak nem megy ki a fejemből. Mi ez az egész? Miért maradnak meg sokkal tovább a fejünkben a sikertelenségek, mint a sikerek? A politológia tanszéken dolgozó kollégámmal, Amber Boydstunnal közösen elkezdtünk gondolkodni ezen a kérdésen – azon, hogy valóban jobban megragadnak-e a fejünkben a negatívumok. Mindannyian ösztönösen tudjuk, hogy ugyanarról a dologról többféleképpen is gondolkodhatunk. Ahogy a mondás tartja, ugyanaz a pohár lehet félig teli vagy félig üres. A társadalomtudományok terén végzett számtalan kutatás igazolja, hogy attól függően, hogyan beszélünk erről a bizonyos pohárról – úgy hogy félig teli vagy félig üres –, megváltozhat az emberek véleménye. Ha azt mondjuk, félig tele van, ezt szaknyelven nyereség-keretezésnek hívjuk, és mivel az a hangsúlyos, hogy mit nyerünk, az embereknek tetszik. De ha ugyanarról a pohárról azt mondjuk, hogy félig üres, ez az ún. veszteség-keretezés, akkor már nem tetszik. Szerettünk volna utánajárni, mi történik, ha megpróbálunk egyikről a másikra váltani. Meg tudjuk ezt csinálni? Vagy megragadunk az egyik változatnál? Vajon jobban megmarad a fejünkben az egyik kép, mint a másik? Hogy ezt megtudjuk, egy egyszerű kísérletet végeztünk. Kísérletünkben egy új sebészi eljárásról számoltunk be a résztvevőknek, akiket tetszőlegesen két csoportra osztottunk. Az első csoport esetében a nyereségek oldaláról közelítettük meg a kérdést, és azt mondtuk nekik, hogy az eljárás 70%-ban sikeres. A másik csoportban a veszteségre koncentráltunk, és azt mondtuk, hogy a sikertelenség aránya 30%. Vagyis ugyanazt mondtuk, de az egyik esetben arra irányítottuk a figyelmet, hogy a pohár félig tele van, a másikban arra, hogy félig üres. Talán nem is meglepő, hogy azoknak, akiknek a 70%-os sikerről beszéltünk, tetszett az eljárás, azoknak viszont, akiknek a 30%-os sikertelenséget emeltük ki, nem tetszett. De aztán egy kicsit megforgattuk a dolgokat, és az első csoport tagjainak a következőket mondtuk: "Ezt akár értelmezhetik úgy is, hogy a sikertelenség aránya 30%." Akkor már nem is tetszett nekik annyira; meggondolták magukat. A második csoport tagjainak pedig ezt mondtuk: "Ez tehát azt jelenti, hogy a beavatkozások 70%-a sikeres." Az első csoporttal ellentétben viszont ők maradtak az eredeti véleményüknél. Megragadtak abban a veszteségkeretben, amit a vizsgálat kezdetén kaptak. Végeztünk egy másik kísérletet is. Ekkor az alanyoknak egy fontos állam jelenlegi kormányzójáról beszéltünk, aki ismét indul a választásokon. Itt is két csoportra osztottuk a résztvevőket, és két különböző módon állítottuk be a kormányzó eddigi tevékenységét. Elmondtuk, hogy mikor a jelenlegi kormányzó hivatalba lépett, az egész államot érintő megszorítások kb. 10 000 álláshelyet sodortak veszélybe. Ezek után a résztvevők egyik fele azt olvasta, hogy a kormányzó hivatali ideje alatt az álláshelyek 40%-át sikerült megmenteni. Meg is voltak elégedve a jelenlegi kormányzóval – nagyszerű munkát végzett. A résztvevők másik csoportja viszont azt olvasta, hogy a kormányzó hivatali ideje alatt a veszélyeztetett álláshelyek 60%-a megszűnt. Nekik egyáltalán nem tetszett a kormányzó, szerintük pocsékul látta el a feladatát. De itt újabb csavar következett. Az első csoportnak újrafogalmaztuk az információt, és a veszteségre helyeztük a hangsúlyt. És ekkor már nem tetszett nekik a jelenlegi kormányzó. A második csoport tagjainak viszont a nyereséges oldalt hoztuk előtérbe, de úgy, ahogy az első kísérletben is, ez semmit sem nyomott a latba. Az ebbe a csoportba tartozóknak továbbra sem tetszett a kormányzó. Nézzük, mit is jelent ez. Ahol egyszer megjelenik a veszteségkeret, ott is marad. Az emberek nem tudnak a megmaradt álláshelyekre figyelni, ha első körben a megszűnt állásokra koncentráltak. Vagyis mindkét esetben a jelenlegi kormányzó veszíteni fog ellenfelével szemben. És ekkor már nagyon kíváncsiak voltunk: Miért van ez így? Lehetséges, hogy egyszerűen mentálisan nehezebb a veszteségek után a nyereségekre figyelni, mint fordítva? Ezért aztán elvégeztünk egy harmadik kísérletet is, hogy megtudjuk, mennyire könnyen tudunk, az egyik keretből a másikra átállni. Ez alkalommal ezt mondtuk a résztvevőknek: "Képzeljék el, hogy egy furcsa járvány ütötte fel a fejét, ami 600 ember életét sodorta veszélybe." Az első csoport tagjaitól azt kérdeztük, hogy ha 100 ember életét meg tudjuk menteni, hány embert veszítünk el. A másik csoportnak pedig úgy tettük fel a kérdést, hogy ha 100 ember veszítünk el, hány ember életét tudtuk megmenteni? Mindenkinek ugyanazt a műveletet kellett elvégeznie: 600-ból 100 egyenlő 500. De míg az első csoportban a nyereségből számították ki a veszteséget, a második csoportban a veszteségek oldaláról számították ki a nyereséget. Lemértük, mennyi időt vett igénybe ez az egyszerű számítási feladat, és az tapasztaltuk, hogy mikor a nyereségek felől közelítették meg a veszteséget, meglehetősen gyorsan kiszámították az eredményt – átlagosan hét másodperc alatt. De mikor a veszteségekből indultak ki, hogy megkapják a nyereséget, sokkal tovább tartott a számolás – majdnem 11 másodpercig. Ebből arra következtethetünk, hogy ha veszteségként gondolunk valamire, ez a gondolat megmarad a fejünkben, és ellenáll minden próbálkozásunknak, hogy megváltoztassuk. Azt szűrtem le ebből a kutatásból és más hasonló kutatásokból, hogy világlátásunkat alapjában véve az jellemzi, hogy hajlamosak vagyunk a negatívumok felé hajlani. A jóból a rosszba könnyű az átmenet, fordítva viszont sokkal nehezebb. Szó szerint keményebben kell dolgoznunk, hogy észrevegyük a dolgok jó oldalát. És ez nagyon fontos. Gondoljuk például a gazdaságra. Ez az ábra gazdaságunk alakulását mutatja 2007-től 2010-ig. Jól látható, és mindannyian emlékszünk is erre a zuhanásra. De aztán 2010 vége felé szépen visszaállt minden. Itt a fogyasztói bizalom alakulását látjuk ugyanebben az időszakban. Egyértelmű, hogy a gazdaság hanyatlásával ez is zuhan, de aztán megreked ebben az állapotban. Ahelyett, hogy a gazdasági mutatókkal együtt ez is növekedne, úgy tűnik a fogyasztók pszichológiai értelemben megrekedtek a recesszióban. Talán furcsán hangzik, de több erőfeszítés megváltoztatni, mit hiszünk a gazdaságról, mint megváltoztatni magát a gazdaságot. Nekem személy szerint az derül ki ebből a kutatásból, hogy meg kell dolgoznunk azért, hogy az élet jó oldalát lássuk. Ez szó szerint munka, erőfeszítés. De gyakorolható, tanulható. A Davis Egyetemen folyó kutatásokból kiderül, hogyha naponta csak pár percet szánunk arra, hogy leírjuk, mi az, amiért hálásak vagyunk, hihetetlen mértékben növelhetjük elégedettségünket és örömérzetünket, sőt még az egészségünk is jobb lesz. Gyakorolhatjuk azt is, hogyan emeljük ki és osszuk meg másokkal a jó híreket. Általában az gondoljuk, jobb, ha a gondokkal nem maradunk egyedül: ha valakinek jól kipanaszkodjuk magunkat, megszabadulhatunk a negatív érzésektől, egyszerűen jobb lesz, ha elmondhatjuk, milyen pocsék napunk volt. És csak mondjuk és mondjuk és mondjuk, hogy megőrülünk a főnökünktől, és hogy milyen barát az, aki vissza sem hívja az embert, és aztán ott volt az az értekezlet, ahol az égvilágon minden balul sült el. De közben megfeledkezünk arról, hogy beszámoljunk a jó dolgokról. És pontosan ez az a terület, ahol az agyunkat edzenünk kell. A férjem, akinek megvan az a bosszantó szokása, hogy mikor arról beszélek, hogyan kéne viselkedniük az embereknek, rögtön felhívja a figyelmem arra, hogy tulajdonképpen én is ember vagyok. (Nevetés) Szóval a férjem azt a szokást vette fel, hogy azokon a napokon, mikor nyűgösen, tele panasszal jövök haza a munkából, két percig hallgatja, aztán azt mondja: "Ez mind rendben is van, de mi történt ma, ami jó volt?" És akkor elmondom neki, hogy óra után odajött hozzám egy tanítványom, és egy nagyon érdekes és okos kérdést tett föl. Elmondom azt is, hogy váratlanul emailt kaptam reggel egy barátomtól, egyszerűen csak rám írt. És ahogy ezeket mesélem, egyszer csak mosolyogni kezdek, és rájövök, hogy végül is egész jó napom volt. Véleményem szerint közösségeinkben is tehetünk azért, hogy előtérbe helyezzük a pozitív dolgokat. Tudatosíthatjuk magunkban, hogy a rossz jobban megmarad bennünk. Egyetlen gonosz megjegyzés egész nap vagy egész héten velünk marad, aztán a rossz dolgok átveszik az irányítást. Valaki ránk förmed, mi meg vissza rá, aztán még valaki másra is. De mi lenne, ha legközelebb, mikor valaki ránk förmed, egyszerűen csak megbocsájtanánk neki? Mi lenne, ha legközelebb, mikor egy utálatos pincérnővel hoz össze a sors, extra borravalót hagynánk neki? Lehet, hogy az agyunk jobban rááll a negatív információkra, és jobban meg is őrzi ezeket, mi viszont képesek vagyunk egy kis extra erőbedobással átprogramozni magunkat, és máris láthatjuk, hogy a poharunk talán egy kicsit jobban tele van, mint eredetileg gondoltuk. Köszönöm. (Taps)