For me they normally happen, these career crises, often, actually, on a Sunday evening, just as the sun is starting to set, and the gap between my hopes for myself and the reality of my life starts to diverge so painfully that I normally end up weeping into a pillow.
Ezek a karrierkrízisek általában, többnyire vasárnap este törnek rám, amikor leszáll az alkony, és a szakadék a reményeim és a valóság között elkezd olyan fájdalmasan mélyülni, hogy végül a párnámba fojtom zokogásomat.
I'm mentioning all this -- I'm mentioning all this because I think this is not merely a personal problem; you may think I'm wrong in this, but I think we live in an age when our lives are regularly punctuated by career crises, by moments when what we thought we knew -- about our lives, about our careers -- comes into contact with a threatening sort of reality.
Azért mondom mindezt, Azért mondom mindezt, mert szerintem ez nem pusztán személyes probléma. Azt gondolhatják, hogy tévedek. De szerintem olyan korban élünk, amikor az életünket rendszeresen karrierkrízisek szakítják meg, amikor mindaz, amiről azt hittünk, tudjuk az életünkről, a karrierünkről, egyfajta fenyegető valósággal kerül összeütközésbe.
It's perhaps easier now than ever before to make a good living. It's perhaps harder than ever before to stay calm, to be free of career anxiety. I want to look now, if I may, at some of the reasons why we might be feeling anxiety about our careers. Why we might be victims of these career crises, as we're weeping softly into our pillows. One of the reasons why we might be suffering is that we are surrounded by snobs.
Manapság talán könnyebb megélni, mint valaha. Megőrizni a nyugalmunkat, elkerülni a szorongást talán nehezebb, mint valaha. Szeretném megvizsgálni, ha lehet, hogy mi az oka annak, hogy annyit aggodalmaskodunk a karrierünk miatt. Miért lehetünk ezeknek a karrierkríziseknek az áldozatai, miközben halkan belezokogunk a párnánkba. Szenvedésünk egyik oka az, hogy sznobok vesznek körül bennünket.
In a way, I've got some bad news, particularly to anybody who's come to Oxford from abroad. There's a real problem with snobbery, because sometimes people from outside the U.K. imagine that snobbery is a distinctively U.K. phenomenon, fixated on country houses and titles. The bad news is that's not true. Snobbery is a global phenomenon; we are a global organization, this is a global phenomenon. What is a snob? A snob is anybody who takes a small part of you, and uses that to come to a complete vision of who you are. That is snobbery.
Na most, van néhány rossz hírem különösen azoknak, akik külföldről jönnek Oxfordba. A sznobizmus egy valós probléma. Mert néha az emberek Anglián kívül azt hiszik, hogy a sznobizmus egy kizárólag angol jelenség, amely udvarházakról és címekről szól. Van egy rossz hírem: ez nem igaz. A sznobizmus egy globális jelenség. Globális szervezet vagyunk. Ez pedig egy globális jelenség. Létezik. Kicsoda a sznob? Az a sznob, aki fogja egy kis részedet, és ez alapján állapítja meg, hogy milyen ember vagy. Ez a sznobizmus.
The dominant kind of snobbery that exists nowadays is job snobbery. You encounter it within minutes at a party, when you get asked that famous iconic question of the early 21st century, "What do you do?" According to how you answer that question, people are either incredibly delighted to see you, or look at their watch and make their excuses.
És a sznobizmus uralkodó fajtája manapság a munka-sznobizmus. Perceken belül belebotlunk egy partin, amikor felteszik nekünk a huszonegyedik századnak ezt a híres, jelképes kérdését: "Mivel foglalkozik?" És a válaszunktól függően az emberek vagy hihetetlenül örülnek, hogy megismertek, vagy az órájukra pillantanak, és kimentik magukat.
(Laughter)
(Nevetés)
Now, the opposite of a snob is your mother.
Na most, a sznob ellentéte az anya.
(Laughter)
(Nevetés)
Not necessarily your mother, or indeed mine, but, as it were, the ideal mother, somebody who doesn't care about your achievements. Unfortunately, most people are not our mothers. Most people make a strict correlation between how much time, and if you like, love -- not romantic love, though that may be something -- but love in general, respect -- they are willing to accord us, that will be strictly defined by our position in the social hierarchy.
Nem feltétlenül az Önök anyja, és főleg nem az enyém. Hanem az ideális anya. Valaki, akit nem érdekelnek az eredményeink. Sajnos azonban, a legtöbb ember nem az anyánk. A legtöbb ember szorosan összekapcsolja, hogy mennyi időt, és ha úgy tetszik, szeretetet, (nem romantikus értelemben, habár az már valami lenne), hogy mennyi általános szeretetet, tiszteletet hajlandó nyújtani számunkra, azt szigorúan meghatározza
And that's a lot of the reason why we care so much about our careers
a helyünk a társadalmi ranglétrán.
and indeed start caring so much about material goods. You know, we're often told that we live in very materialistic times, that we're all greedy people. I don't think we are particularly materialistic. I think we live in a society which has simply pegged certain emotional rewards to the acquisition of material goods. It's not the material goods we want; it's the rewards we want. It's a new way of looking at luxury goods. The next time you see somebody driving a Ferrari, don't think, "This is somebody who's greedy." Think, "This is somebody who is incredibly vulnerable and in need of love."
És elsősorban ezért törődünk annyira a karrierünkkel. És ezért kezdenek foglalkoztatni az anyagi javak. Tudják, gyakran halljuk, hogy rendkívül anyagias időket élünk, és mindannyian kapzsik vagyunk. Nem hiszem, hogy különösebben anyagiasak lennénk. Szerintem olyan társadalomban élünk, amelyik egyszerűen az érzelmi jutalmakat az anyagi javak megszerzéséhez kapcsolja. Nem az anyagi javakat akarjuk. Hanem a jutalmakat. És ez új megvilágításba helyezi a luxuscikkeket. Legközelebb, ha látnak valakit, aki Ferrarit vezet, ne az jusson eszükbe, hogy "ez egy kapzsi ember". Gondolják azt, hogy "ez egy hihetetlenül sebezhető, szeretetéhes ember".
(Laughter)
Más szóval -- (Nevetés)
Feel sympathy, rather than contempt.
Inkább együttérzést mutassanak, mint megvetést.
There are other reasons --
Vannak más okok is --
(Laughter)
(Nevetés)
There are other reasons why it's perhaps harder now to feel calm than ever before. One of these, and it's paradoxical, because it's linked to something that's rather nice, is the hope we all have for our careers. Never before have expectations been so high about what human beings can achieve with their lifespan. We're told, from many sources, that anyone can achieve anything. We've done away with the caste system, we are now in a system where anyone can rise to any position they please. And it's a beautiful idea. Along with that is a kind of spirit of equality; we're all basically equal. There are no strictly defined hierarchies. There is one really big problem with this,
Vannak más okok is, amiért ma talán nehezebb megőrizni a nyugalmunkat, mint valaha. Az egyik, (és ez ellentmondás, mert valami szép dologgal kapcsolatos), a karrierünkbe vetett remény. Soha még nem voltak ilyen magasak az elvárások az életünkben elért eredményeinkkel kapcsolatban. Számtalanszor halljuk, hogy bárki elérhet bármit. Megszüntettük a kaszt-rendszert. Most olyan rendszerben élünk, melyben bárki feljuthat bármilyen pozícióba. És ez egy csodálatos gondolat. Mellette ott van egyfajta egyenlőség is. Alapvetően egyenlőek vagyunk. Nincsenek szigorúan meghatározott hierarchiák.
and that problem is envy. Envy, it's a real taboo to mention envy, but if there's one dominant emotion in modern society, that is envy. And it's linked to the spirit of equality.
Van ezzel egy nagyon nagy gond. És ez a gond az irigység. Irigység, igazi tabu az irigységet emlegetni, de ha van egy uralkodó érzelem a modern társadalomban, az az irigység. És az egyenlőséghez kapcsolódik. Hadd magyarázzam el.
Let me explain. I think it would be very unusual for anyone here, or anyone watching, to be envious of the Queen of England. Even though she is much richer than any of you are, and she's got a very large house, the reason why we don't envy her is because she's too weird.
Szerintem elég meglepő lenne, ha bármelyikünk is irigyelné az angol királynőt. Még akkor is, ha sokkal gazdagabb nálunk. És egy nagyon nagy házban él. Azért nem irigyeljük mégsem, mert túlságosan furcsa.
(Laughter)
Egyszerűen túl különös.
She's simply too strange. We can't relate to her, she speaks in a funny way, she comes from an odd place. So we can't relate to her, and when you can't relate to somebody, you don't envy them.
Nem tudunk azonosulni vele. Mókásan beszél. Egy furcsa helyről jön. Ezért nem tudunk azonosulni vele. Akivel nem tudunk azonosulni, azt nem irigyeljük. Minél közelebb áll egymáshoz két ember, korban, háttérben,
The closer two people are -- in age, in background, in the process of identification -- the more there's a danger of envy, which is incidentally why none of you should ever go to a school reunion, because there is no stronger reference point than people one was at school with. The problem of modern society is it turns the whole world into a school. Everybody's wearing jeans, everybody's the same. And yet, they're not. So there's a spirit of equality combined with deep inequality, which can make for a very stressful situation.
annál inkább fennáll az irigység veszélye. Már csak ezért sem ajánlom senkinek, hogy osztálytalálkozóra menjen. Nincs erősebb viszonyítási alap azoknál, akikkel együtt jártunk iskolába. De általánosságban az a modern társadalom problémája, hogy az egész világot egyetlen iskolává változtatja. Mindenki farmert visel, mindenki egyforma. Ugyanakkor mégsem. Vagyis van egyfajta egyenlőség, komoly egyenlőtlenségekkel összekapcsolva. Ami egy nagyon stresszes helyzetet eredményezhet.
It's probably as unlikely that you would nowadays become as rich and famous as Bill Gates, as it was unlikely in the 17th century that you would accede to the ranks of the French aristocracy. But the point is, it doesn't feel that way. It's made to feel, by magazines and other media outlets, that if you've got energy, a few bright ideas about technology, a garage -- you, too, could start a major thing.
Manapság csaknem ugyanannyira valószínűtlen az, hogy olyan gazdagok és híresek leszünk, mint Bill Gates, amennyire valószínűtlen volt a 17. században, hogy fölküzdjük magunkat a francia arisztokrácia tagjai közé. De a lényeg, hogy ezt nem érezni. A magazinok és a média elhitetik velünk, hogy ha van energiánk, néhány briliáns technikai ötletünk, egy garázsunk, bele tudunk vágni valami hatalmasba.
(Laughter)
(Nevetés)
The consequences of this problem make themselves felt in bookshops. When you go to a large bookshop and look at the self-help sections, as I sometimes do -- if you analyze self-help books produced in the world today, there are basically two kinds. The first kind tells you, "You can do it! You can make it! Anything's possible!" The other kind tells you how to cope with what we politely call "low self-esteem," or impolitely call, "feeling very bad about yourself."
És ennek a problémának a következményeit megérezzük a könyvesboltokban. Ha bemegyünk egy nagy könyvesboltba és megnézzük a önfejlesztő részleget, ahogy én néha teszem, ha megvizsgáljuk az önfejlesztő könyveket, amelyeket manapság írnak, alapvetően két fajtájuk van. Az egyik azt mondja: "Meg tudod csinálni! Meg tudod tenni! Bármi lehetséges!" A másik megmondja, hogyan birkózzunk meg azzal, amit udvariasan "alacsony önértékelésnek" hívunk, vagy udvariatlanul "nagyon rossz véleménynek" önmagunkról.
There's a real correlation between a society that tells people that they can do anything, and the existence of low self-esteem. So that's another way in which something quite positive can have a nasty kickback. There is another reason why we might be feeling more anxious -- about our careers, about our status in the world today, than ever before. And it's, again, linked to something nice. And that nice thing is called meritocracy.
Valódi kölcsönviszonyban áll a társadalom, mely azt hirdeti az embereknek, hogy bármit el tudnak érni, és az alacsony önértékelés. Ily módon megint csak egy meglehetősen pozitív dolognak lehet csúnya hátulütője. Van egy másik ok is, amiért sokkal többet idegeskedünk a karrierünk, a státuszunk miatt ma, mint azelőtt valaha. És ez megint csak egy szép dologhoz kötődik. Ez a szép dolog a meritokrácia.
Everybody, all politicians on Left and Right, agree that meritocracy is a great thing, and we should all be trying to make our societies really, really meritocratic. In other words -- what is a meritocratic society? A meritocratic society is one in which, if you've got talent and energy and skill, you will get to the top, nothing should hold you back. It's a beautiful idea. The problem is, if you really believe in a society where those who merit to get to the top, get to the top, you'll also, by implication, and in a far more nasty way, believe in a society where those who deserve to get to the bottom also get to the bottom and stay there. In other words, your position in life comes to seem not accidental, but merited and deserved. And that makes failure seem much more crushing.
Manapság mindenki, jobb- és baloldali politikusok egyetértenek abban, hogy a meritokrácia nagyszerű, és hogy társadalmunkat minél meritokratikusabbá kellene tennünk. Más szóval, milyen egy meritokratikus társadalom? Egy meritokratikus társadalomban ha van tehetségünk, energiánk és képességünk, magasra törhetünk. Semmi sem tarthat vissza. Gyönyörű gondolat. A gond csak az, hogy ha valóban hiszünk egy ilyen társadalomban, melyben azok, akik kiérdemlik, magas pozíciókba kerülnek, akkor hallgatólagosan, és egy sokkal undokabb módon hiszünk egy társadalomban, melyben azok, akik megérdemlik, padlóra kerülnek, és ott is maradnak. Más szóval, a pozíciónk nem véletlennek tűnik, hanem megérdemeltnek. És ettől olyan megsemmisítő a kudarc.
You know, in the Middle Ages, in England, when you met a very poor person, that person would be described as an "unfortunate" -- literally, somebody who had not been blessed by fortune, an unfortunate. Nowadays, particularly in the United States, if you meet someone at the bottom of society, they may unkindly be described as a "loser." There's a real difference between an unfortunate and a loser, and that shows 400 years of evolution in society and our belief in who is responsible for our lives. It's no longer the gods, it's us. We're in the driving seat.
Tudják, a középkori Angliában, ha láttunk egy nagyon szegény embert, őt úgy jellemeztük volna, mint "szerencsétlen embert". Szó szerint, valaki, akinek nem volt szerencséje, egy szerencsétlen. Manapság, különösen az Egyesült Államokban, ha találkozunk valakivel, aki a társadalom alján van, őt ridegen "vesztesnek" nevezzük. A szerencsétlen és a vesztes között hatalmas a különbség. És ebben mutatkozik meg 400 év társadalmi fejlődése, és hitünk, hogy felelősek vagyunk az életünkért. Már nincsenek istenek, csak mi vagyunk. Miénk az irányítás.
That's exhilarating if you're doing well, and very crushing if you're not. It leads, in the worst cases -- in the analysis of a sociologist like Emil Durkheim -- it leads to increased rates of suicide. There are more suicides in developed, individualistic countries than in any other part of the world. And some of the reason for that is that people take what happens to them extremely personally -- they own their success, but they also own their failure.
Ez nagyszerű, ha jól csináljuk, és lesújtó, ha rosszul. Ez vezet, a legrosszabb esetben, a társadalomtudós Emil Durkheim szerint, az öngyilkosságok növekvő számához. Gyakoribb az öngyilkosság a fejlett individualista országokban, mint a világ bármely részén. És ennek részben az az oka, hogy ami történik, azt az emberek a végletekig személyesen veszik. A sikerük a sajátjuk. De a kudarcuk is a sajátjuk.
Is there any relief from some of these pressures that I've been outlining? I think there is. I just want to turn to a few of them. Let's take meritocracy. This idea that everybody deserves to get where they get to, I think it's a crazy idea, completely crazy. I will support any politician of Left and Right, with any halfway-decent meritocratic idea; I am a meritocrat in that sense. But I think it's insane to believe that we will ever make a society that is genuinely meritocratic; it's an impossible dream.
Vajon lehet-e enyhíteni ezeken a nyomásokon, amiket az imént felvázoltam? Szerintem igen. Ki is térek néhányra. Vegyük a meritokráciát. A gondolat, hogy mindenki megérdemli, ami kijut neki. Szerintem ez egy őrült gondolat, teljesen őrült. Támogatnám bármelyik politikust, jobb- vagy baloldalit, akinek van egy elfogadható meritokratikus ötlete. Én meritokratikus vagyok, ez a helyzet. De szerintem őrültség azt hinni, hogy valaha is megalkotunk egy valódi meritokratikus társadalmat. Ez egy álomkép. A gondolat, hogy létrehozunk egy társadalmat,
The idea that we will make a society where literally everybody is graded, the good at the top, bad at the bottom, exactly done as it should be, is impossible. There are simply too many random factors: accidents, accidents of birth, accidents of things dropping on people's heads, illnesses, etc. We will never get to grade them, never get to grade people as they should.
amely szó szerint osztályoz mindenkit, a jókat magasan, a rosszakat alacsonyan, és mindezt úgy, ahogy lennie kell, lehetetlenség. Egyszerűen túl sok a kiszámíthatatlan tényező. Balesetek, véletlen születések, véletlenül az emberek fejére zuhanó tárgyak, betegségek, stb. Sosem tudjuk osztályozni őket. Nem tudjuk úgy minősíteni az embereket, ahogy kellene.
I'm drawn to a lovely quote by St. Augustine in "The City of God," where he says, "It's a sin to judge any man by his post." In modern English that would mean it's a sin to come to any view of who you should talk to, dependent on their business card. It's not the post that should count. According to St. Augustine, only God can really put everybody in their place; he's going to do that on the Day of Judgment, with angels and trumpets, and the skies will open. Insane idea, if you're a secularist person, like me. But something very valuable in that idea, nevertheless.
Szívemhez nőtt egy Szent Ágoston idézet az Isten Városából, melyben azt mondja, hogy bűn bárkit is a hivatala alapján megítélni. Mai nyelven ez azt jelenti, hogy hiba lenne a névjegykártyájuk alapján megválasztani a barátainkat. Nem az állásunk számít. És Szent Ágoston szerint egyedül Isten tehet minket helyre. Amit meg is tesz majd a Végítélet napján angyalokkal meg trombitákkal, és az egek megnyílnak. Őrültségnek hangzik egy magamfajta világi embernek. Mégis van valami nagyon is értékes ebben a gondolatban.
In other words, hold your horses when you're coming to judge people. You don't necessarily know what someone's true value is. That is an unknown part of them, and we shouldn't behave as though it is known. There is another source of solace and comfort for all this. When we think about failing in life, when we think about failure, one of the reasons why we fear failing is not just a loss of income, a loss of status. What we fear is the judgment and ridicule of others. And it exists.
Más szóval, fogjuk vissza magunkat, mielőtt pálcát törnénk valaki fölött. Nem biztos, hogy ismerjük más emberek igazi értékét. Mert az egy ismeretlen oldaluk. És nem kéne úgy tennünk, mintha ismernénk. De másban is vigaszra lelhetünk. Amikor a kudarcra gondolunk, arra, hogy elbuktunk az életben, nemcsak azért félünk annyira a kudarctól, mert elveszítjük a keresetünket, státuszunkat. Attól félünk, hogy elítélnek és kigúnyolnak ezért. És erre van is okunk. Tudják, az első számú gúny-szerv
The number one organ of ridicule, nowadays, is the newspaper. If you open the newspaper any day of the week, it's full of people who've messed up their lives. They've slept with the wrong person, taken the wrong substance, passed the wrong piece of legislation -- whatever it is, and then are fit for ridicule. In other words, they have failed. And they are described as "losers." Now, is there any alternative to this? I think the Western tradition shows us one glorious alternative, which is tragedy.
manapság az újság. Ha kinyitunk egy újságot, bármelyik nap, tele van emberekkel, akik elfuserálták az életüket. Rossz emberrel feküdtek le. Rossz anyagot vettek be. Rossz döntést hoztak meg. Vagy bármi más. És ezért kigúnyolhatók. Más szóval, elbuktak. És "veszteseknek" titulálják őket. Lehetne ezt másképp csinálni? Szerintem a nyugati hagyomány egy pompás alternatívát kínál.
Tragic art, as it developed in the theaters of ancient Greece, in the fifth century B.C., was essentially an art form devoted to tracing how people fail, and also according them a level of sympathy, which ordinary life would not necessarily accord them. A few years ago, I was thinking about this, and I went to "The Sunday Sport," a tabloid newspaper I don't recommend you start reading if you're not familiar with it already.
A tragédiát. A tragédia, mely az ókori Görögország színházaiban fejlődött ki a Kr. e. 5. században, alapvetően egy olyan művészi forma, ami emberi kudarcokat mutat be. És ugyanakkor egyfajta együttérzést is nyújt. Amit a hétköznapi életben nem feltétlenül kapnánk meg. Emlékszem, néhány éve ez nagyon foglalkoztatott. És elmentem a Sunday Sport szerkesztőségébe, ez egy napilap, amit nem ajánlok senkinek, hacsak nem ismeri már.
(Laughter)
Elmentem, hogy beszéljek velük
And I went to talk to them about certain of the great tragedies of Western art. I wanted to see how they would seize the bare bones of certain stories, if they came in as a news item at the news desk on a Saturday afternoon.
a nyugati kultúra bizonyos nagy tragédiáiról. Látni akartam, hogyan ragadnák meg a történetek lényegét, ha szenzációkként érkeznének
I mentioned Othello; they'd not heard of it but were fascinated.
a hírek közé szombat délután.
Úgyhogy meséltem nekik Othellóról. Még nem hallottak róla, de lenyűgözte őket.
(Laughter)
(Nevetés)
I asked them to write a headline for the story. They came up with "Love-Crazed Immigrant Kills Senator's Daughter." Splashed across the headline. I gave them the plotline of Madame Bovary. Again, a book they were enchanted to discover. And they wrote "Shopaholic Adulteress Swallows Arsenic After Credit Fraud."
Megkértem, írjanak egy szalagcímet az Othellónak. "Őrülten szerelmes bevándorló ölte meg a szenátor lányát", írták a szenzációs főcímbe. Kivonatoltam nekik a Madame Bovary-t. Ismét egy könyv, amit boldogan fedeztek fel. Azt írták, "Házasságtörő boltkóros mérget ivott a hitelcsalás után".
(Laughter)
(Nevetés)
And then my favorite -- they really do have a kind of genius of their own, these guys -- my favorite is Sophocles' Oedipus the King: "Sex With Mum Was Blinding."
És végül a kedvencem. Tényleg megvan a tehetségük ehhez. A kedvencem az Oidipusz király Szophoklésztől. "A szex anyuval vakító volt."
(Laughter)
(Nevetés)
(Applause)
(Taps)
In a way, if you like, at one end of the spectrum of sympathy, you've got the tabloid newspaper. At the other end of the spectrum, you've got tragedy and tragic art. And I suppose I'm arguing that we should learn a little bit about what's happening in tragic art. It would be insane to call Hamlet a loser. He is not a loser, though he has lost. And I think that is the message of tragedy to us, and why it's so very, very important, I think.
Ha úgy tetszik, az együttérzés spektrumának egyik végén ott vannak a napilapok. A spektrum túlsó végén pedig a tragédia. És szerintem tanulnunk kellene egy kicsit arról, ami a tragédiában történik. Őrültség lenne Hamletet vesztesnek nevezni. Nem vesztes, habár veszített. És szerintem ez a tragédia üzenete számunkra, és ezért olyan nagyon-nagyon fontos.
The other thing about modern society and why it causes this anxiety, is that we have nothing at its center that is non-human. We are the first society to be living in a world where we don't worship anything other than ourselves. We think very highly of ourselves, and so we should; we've put people on the Moon, done all sorts of extraordinary things. And so we tend to worship ourselves. Our heroes are human heroes.
A másik a modern társadalommal kapcsolatban, hogy miért okoz aggodalmat, az az, hogy semmi olyan nincs a közepén, ami nem emberi. Mi vagyunk az első társadalom a világban, akik nem imádnak mást, csak önmagunkat. Nagyon sokat képzelünk magunkról. És van is rá okunk. Embereket küldtünk a Holdra. Mindenféle rendkívüli dolgot vittünk végbe. És ezért hajlamosak vagyunk imádni magunkat.
That's a very new situation. Most other societies have had, right at their center, the worship of something transcendent: a god, a spirit, a natural force, the universe, whatever it is -- something else that is being worshiped. We've slightly lost the habit of doing that, which is, I think, why we're particularly drawn to nature. Not for the sake of our health, though it's often presented that way, but because it's an escape from the human anthill. It's an escape from our own competition, and our own dramas. And that's why we enjoy looking at glaciers and oceans, and contemplating the Earth from outside its perimeters, etc. We like to feel in contact with something that is non-human, and that is so deeply important to us.
A hőseink emberi hősök. Ez egy nagyon új helyzet. A legtöbb társadalom középpontjában valami transzcendenst imádnak. Egy istent, egy szellemet, egy természeti erőt, az univerzumot. Bármi is az, valami mást imádnak. Mi kissé elvesztettük ezt a szokásunkat. És szerintem ezért vonzódunk annyira a természethez. Nem az egészségünk miatt, bár gyakran így adjuk elő. Nem is azért, mert az emberi hangyabolyból menekülünk. A saját versengésünk elől menekülünk, a saját drámáink elől. Ezért szeretjük annyira nézni a gleccsereket és óceánokat, és az űrből nézni a Földet, s a többi. Szeretjük érezni a kapcsolatot valami nem emberivel. És ez nagyon fontos nekünk.
What I think I've been talking about really is success and failure. And one of the interesting things about success is that we think we know what it means. If I said that there's somebody behind the screen who's very successful, certain ideas would immediately come to mind. You'd think that person might have made a lot of money, achieved renown in some field. My own theory of success -- I'm somebody who's very interested in success, I really want to be successful, always thinking, how can I be more successful? But as I get older, I'm also very nuanced about what that word "success" might mean.
Úgy gondolom, valójában a sikerről és a kudarcról beszéltem. És az egyik érdekesség a sikerrel kapcsolatban, hogy azt hisszük, tudjuk, mit jelent. Ha most azt mondanám, hogy van itt valaki a vászon mögött, aki nagyon-nagyon sikeres, Önök elkezdenének spekulálni. Azt gondolnák, hogy biztos sok pénze van, valamely téren hírnévre tett szert. Saját elméletem a sikerről, és engem igazán érdekel a siker. Nagyon szeretnék sikeres lenni. Mindig azon gondolkodom, hogyan lehetnék még sikeresebb. De ahogy öregszem, lassan megváltozik számomra a siker jelentése.
Here's an insight that I've had about success: You can't be successful at everything. We hear a lot of talk about work-life balance. Nonsense. You can't have it all. You can't. So any vision of success has to admit what it's losing out on, where the element of loss is. And I think any wise life will accept, as I say, that there is going to be an element where we're not succeeding.
Én a következőket gondolom a sikerről: nem lehetünk sikeresek egyszerre mindenben. Rengeteget hallunk a munka-élet egyensúlyáról. Képtelenség. Nem lehet meg mindenünk. Nem. Ha a sikerről álmodunk, mindig el kell fogadnunk, hogy mit veszítünk el, hogy hol ér minket veszteség. Szerintem bármely bölcs élet elfogadja, ha azt állítom, hogy mindig lesz valami, amiben nem leszünk sikeresek.
And the thing about a successful life is that a lot of the time, our ideas of what it would mean to live successfully are not our own. They're sucked in from other people; chiefly, if you're a man, your father, and if you're a woman, your mother. Psychoanalysis has been drumming home this message for about 80 years. No one's quite listening hard enough, but I very much believe it's true.
És az a helyzet a sikeres élettel, hogy nagyon sokszor azt, hogy mit jelent számunkra sikeresen élni, nem mi találtuk ki. Más emberektől hallottuk. A férfiak az apjuktól. A nők pedig az anyjuktól. A pszichoanalízis már 80 éve ezt sulykolja a fejünkbe. Mégsem figyel senki. Pedig ez szerintem nagyon is igaz.
And we also suck in messages from everything from the television, to advertising, to marketing, etc. These are hugely powerful forces that define what we want and how we view ourselves. When we're told that banking is a very respectable profession, a lot of us want to go into banking. When banking is no longer so respectable, we lose interest in banking. We are highly open to suggestion.
Belénk sulykolja mindenki, a tévétől kezdve a reklámokon át a marketingig, stb. Ezek rendkívül nagy hatalmú erők, melyek meghatározzák, mit akarunk, mit gondolunk magunkról. Ha azt mondják, a bankszakma nagyon tiszteletreméltó, akkor sokan a bankban akarunk dolgozni. Ha a bankszakma már nem olyan tiszteletreméltó, elveszítjük az érdeklődést. Rendkívül nyitottak vagyunk a javaslatokra.
So what I want to argue for is not that we should give up on our ideas of success, but we should make sure that they are our own. We should focus in on our ideas, and make sure that we own them; that we are truly the authors of our own ambitions. Because it's bad enough not getting what you want, but it's even worse to have an idea of what it is you want, and find out, at the end of the journey, that it isn't, in fact, what you wanted all along.
Nem azt mondom, hogy fel kellene adnunk saját elképzeléseinket a sikerről. De győződjünk meg arról, hogy valóban a sajátjaink. A saját elképzeléseinkre kellene koncentrálnunk. És meggyőződnünk arról, hogy valóban a sajátjaink, hogy mi vagyunk az ambícióink kiötlői. Mert éppen elég rossz, ha nem kapjuk meg, amit akarunk. De még rosszabb, ha azt hisszük, hogy tudjuk, mit akarunk, és csak az út végén jövünk rá, hogy valójában nem is ezt akartuk.
So, I'm going to end it there. But what I really want to stress is: by all means, success, yes. But let's accept the strangeness of some of our ideas. Let's probe away at our notions of success. Let's make sure our ideas of success are truly our own.
Úgyhogy itt befejezem. De amit nagyon szeretnék kihangsúlyozni, az természetesen a siker, igen. De fogadjuk el a saját ötleteink különlegességét. Keressük a saját elképzeléseinket a sikerről. Győződjünk meg róla, hogy ezek valóban a mi elképzeléseink.
Thank you very much.
Köszönöm a figyelmüket.
(Applause)
(Taps)
Chris Anderson: That was fascinating. But how do you reconcile this idea of it being bad to think of someone as a "loser," with the idea that a lot of people like, of seizing control of your life, and that a society that encourages that, perhaps has to have some winners and losers?
Chris Anderson: Ez lenyűgöző volt. Hogyan egyezteted össze a gondolatot, hogy rossz dolog vesztesként gondolni valakire azzal, hogy rengeteg ember szereti kézbe venni a saját élete irányítását. És hogy a társadalom szerint talán szükség van győztesekre és vesztesekre.
Alain De Botton: Yes, I think it's merely the randomness of the winning and losing process that I want to stress, because the emphasis nowadays is so much on the justice of everything, and politicians always talk about justice. Now I'm a firm believer in justice, I just think that it's impossible. So we should do everything we can to pursue it, but we should always remember that whoever is facing us, whatever has happened in their lives, there will be a strong element of the haphazard. That's what I'm trying to leave room for; otherwise, it can get quite claustrophobic.
Alain de Botton: Igen. Úgy gondolom, hogy a siker és a kudarc véletlenszerűségét akartam csupán kihangsúlyozni. Mert manapság a hangsúly annyira azon van, hogy mi igazságos. És a politikusok mindig az igazságról beszélnek. Én szilárdan hiszek az igazságban. Csak szerintem ez lehetetlen. Ezért kellene megtennünk mindent, amit csak tudunk, hogy megtaláljuk. De a nap végén nem szabad elfelejtenünk, hogy bárkik is állnak velünk szemben, bármi is történt az életükben, mindig ott van makacsul a véletlen is. És ennek próbálok helyet hagyni. Máskülönben nagyon klausztrofóbiás lenne.
CA: I mean, do you believe that you can combine your kind of kinder, gentler philosophy of work with a successful economy? Or do you think that you can't, but it doesn't matter that much that we're putting too much emphasis on that?
Chris Anderson: Úgy értem, szerinted lehetséges a te barátságosabb, szelídebb munkafilozófiádat egy sikeres gazdasággal kombinálni? Vagy szerinted ez lehetetlen? Számít egyáltalán, hogy akkora hangsúlyt helyezzünk rá?
AB: The nightmare thought is that frightening people is the best way to get work out of them, and that somehow the crueler the environment, the more people will rise to the challenge. You want to think, who would you like as your ideal dad? And your ideal dad is somebody who is tough but gentle. And it's a very hard line to make. We need fathers, as it were, the exemplary father figures in society, avoiding the two extremes, which is the authoritarian disciplinarian on the one hand, and on the other, the lax, no-rules option.
Alain de Botton: Rémálomba illő gondolat, hogy az embereket ijesztgetéssel lehet a legjobban munkára fogni. És hogy minél kegyetlenebb a környezetük, annál többen fognak válaszolni a kihívásra. Gondolj arra, kit szeretnél legjobban ideális apának? És az ideális apád olyasvalaki, aki kemény, de szelíd. És nagyon nehéz meghúzni ezt a vonalat. Szükségünk van apákra, példamutató apákra a társadalomban, a két véglet nélkül: aki a tekintélyelvű, fegyelmező az egyik oldalon, a másik pedig a laza, nincsenek-szabályok típus.
CA: Alain De Botton.
Chris Anderson: Alain de Botton.
AB: Thank you very much.
Alain de Botton: Köszönöm szépen.
(Applause)
(Taps)