So a friend of mine who's a political scientist, he told me several months ago exactly what this month would be like. He said, you know, there's this fiscal cliff coming, it's going to come at the beginning of 2013. Both parties absolutely need to resolve it, but neither party wants to be seen as the first to resolve it. Neither party has any incentive to solve it a second before it's due, so he said, December, you're just going to see lots of angry negotiations, negotiations breaking apart, reports of phone calls that aren't going well, people saying nothing's happening at all, and then sometime around Christmas or New Year's, we're going to hear, "Okay, they resolved everything." He told me that a few months ago. He said he's 98 percent positive they're going to resolve it, and I got an email from him today saying, all right, we're basically on track, but now I'm 80 percent positive that they're going to resolve it.
Egy politológus barátom hónapokkal ezelőtt pontosan megmondta, hogy ez a hónap milyen lesz. Azt mondta, tudod, lesz ez a költségvetési szakadék, 2013 elejére várható. Mindkét párt számára rendkívül fontos, hogy megoldják, de egyik párt sem akarja, hogy ő legyen az, amelyik megoldja. Egyik pártnak sincs semmilyen indíttatása arra, hogy akár egy másodperccel korábban megoldja, mint ahogy muszáj, így hát azt mondta a barátom, a december arról fog szólni, hogy lesz sok ingerült tárgyalás, félbeszakadt tárgyalás, tudósítások, hogy az egyeztetések nem jól haladnak, az emberek arról beszélnek, hogy semmi sem történik, és aztán valamikor karácsony vagy újév tájékán azt fogjuk hallani, hogy "Igen, mindent megoldottak". Ezt tehát több hónappal ezelőtt megmondta. Azt mondta, 98%-ig biztos abban, hogy meg fogják oldani. Ma kaptam tőle egy email-t, azt írja, "minden rendben van, alapvetően jó úton járunk, de most 80 %-ig vagyok biztos abban, hogy meg fogják oldani."
And it made me think. I love studying these moments in American history when there was this frenzy of partisan anger, that the economy was on the verge of total collapse.
Ez azért elgondolkoztatott. Szeretem tanulmányozni az amerikai történelem eme pillanatait, amikor így feltör a párthívek indulata, hogy a gazdaság a teljes összeomlás szélén áll.
The most famous early battle was Alexander Hamilton and Thomas Jefferson over what the dollar would be and how it would be backed up, with Alexander Hamilton saying, "We need a central bank, the First Bank of the United States, or else the dollar will have no value. This economy won't work," and Thomas Jefferson saying, "The people won't trust that. They just fought off a king. They're not going to accept some central authority." This battle defined the first 150 years of the U.S. economy, and at every moment, different partisans saying, "Oh my God, the economy's about to collapse," and the rest of us just going about, spending our bucks on whatever it is we wanted to buy.
A leghíresebb harc a régebbi időkből Alexander Hamilton és Thomas Jefferson között folyt arról, hogy mi lesz a dollárral, és hogyan fogják megvédeni. Alexander Hamilton azt mondta: "Szükségünk van egy jegybankra, az Egyesült Államok Központi Bankjára, különben a dollárnak nem lesz értéke, ez a gazdaság nem fog működni." Thomas Jefferson pedig azt mondta: "Az emberek nem fognak bízni benne. Éppen most vívták meg küzdelmüket egy király ellen. Nem fognak elfogadni ilyenfajta központi hatóságot. Ez a harc meghatározta az Egyesült Államok gazdaságának első 150 évét, és minden alkalommal a különböző párthívek kétségbeesnek, hogy "Úristen, összeomlik a gazdaság", mi többiek pedig csak megyünk és költjük a pénzünket mindarra, amit szándékunkban áll megvásárolni.
To give you a quick primer on where we are, a quick refresher on where we are. So the fiscal cliff, I was told that that's too partisan a thing to say, although I can't remember which party it's supporting or attacking. People say we should call it the fiscal slope, or we should call it an austerity crisis, but then other people say, no, that's even more partisan. So I just call it the self-imposed, self-destructive arbitrary deadline about resolving an inevitable problem. And this is what the inevitable problem looks like. So this is a projection of U.S. debt as a percentage of our overall economy, of GDP. The light blue dotted line represents the Congressional Budget Office's best guess of what will happen if Congress really doesn't do anything, and as you can see, sometime around 2027, we reach Greek levels of debt, somewhere around 130 percent of GDP, which tells you that some time in the next 20 years, if Congress does absolutely nothing, we're going to hit a moment where the world's investors, the world's bond buyers, are going to say, "We don't trust America anymore. We're not going to lend them any money, except at really high interest rates." And at that moment our economy collapses. But remember, Greece is there today. We're there in 20 years. We have lots and lots of time to avoid that crisis, and the fiscal cliff was just one more attempt at trying to force the two sides to resolve the crisis.
Nézzünk egy gyors áttekintést arról, hogy hol tartunk, egy gyors helyzetjelentést arról, hogy hol tartunk. Nos, a költségvetési szakadék, ahogy mondták nekem, túlságosan is párthívekre jellemző kifejezés, bár nem emlékszem, hogy melyik pártot támogatja vagy támadja. Az emberek szerint költségvetési lejtőnek vagy megszorítási válságnak kellene nevezni, mások szerint viszont, ezek még inkább párthívekre jellemző kifejezések. Ezért én csak úgy nevezem, hogy az önkényesen kijelölt, önpusztító módon halogatott határidő egy elkerülhetetlen probléma megoldására. Az elkerülhetetlen probléma pedig a következő. Ez az Egyesült Államok adősságának ábrázolása a teljes gazdaságunk, a GDP százalékában. A világoskék pontozott vonalak a Kongresszusi Költségvetési Hivatal becslését jelentik, hogy mi történik a legjobb esetben akkor, ha a Kongresszus tényleg nem csinál semmit, és ahogy látják, valamikor 2027 körül elérjük a görög adósság szintjét, a GDP nagyjából 130 százalékát, ami azt jelenti, hogy valamikor az elkövetkező 20 évben, amennyiben a Kongresszus nem csinál semmit, elérkezünk ahhoz a pillanathoz, amikor a világ befektetői, a világ kötvényvásárlói azt fogják mondani, hogy "Nem hiszünk többé Amerikának. Nem adunk nekik több kölcsönt csak rendkívül magas kamaton." És akkor abban a pillanatban a gazdaságunk összeomlik. De ne feledjék, Görögország ma tart itt. Mi húsz év múlva fogunk itt tartani. Sok-sok időnk van, hogy elkerüljük azt a válságot, és a költségvetési szakadék csak egy újabb kísérlet volt, hogy megpróbálják rákényszeríteni a két oldalt a válság megoldására.
Here's another way to look at exactly the same problem. The dark blue line is how much the government spends. The light blue line is how much the government gets in. And as you can see, for most of recent history, except for a brief period, we have consistently spent more than we take in. Thus the national debt. But as you can also see, projected going forward, the gap widens a bit and raises a bit, and this graph is only through 2021. It gets really, really ugly out towards 2030.
Nézzünk egy másik példát ugyanennek a problémának a megvizsgálására. A sötétkék vonal azt mutatja, hogy mennyit költ a kormány, a világoskék vonal pedig azt mutatja, hogy mennyi a bevétele. Ahogy látják, a közelmúlt nagy részében egy rövid időszakot leszámítva, következetesen többet költöttünk, mint amennyi bevételünk volt. Ez a nemzeti adósság. De ahogy szintén láthatják, időben előrehaladva a rés szélesedik egy kicsit, és emelkedik egy kicsit, és ez ábra csak 2021-ig szól. 2030 felé már nagyon-nagyon csúnya helyzet lesz.
And this graph sort of sums up what the problem is. The Democrats, they say, well, this isn't a big deal. We can just raise taxes a bit and close that gap, especially if we raise taxes on the rich. The Republicans say, hey, no, no, we've got a better idea. Why don't we lower both lines? Why don't we lower government spending and lower government taxes, and then we'll be on an even more favorable long-term deficit trajectory? And behind this powerful disagreement between how to close that gap, there's the worst kind of cynical party politics, the worst kind of insider baseball, lobbying, all of that stuff, but there's also this powerfully interesting, respectful disagreement between two fundamentally different economic philosophies.
És ez az ábra mintegy összegzi a probléma lényegét. A demokraták azt mondják, hát ez nem nagy ügy. Egy kicsit emelhetünk az adókon és betömjük azt a rést, különösen, ha a gazdagok adóit emeljük meg. A republikánusok azt mondják, nem, nem, jobb ötletünk van. Csökkentsük mindkét vonalat. Csökkentsük a kormány kiadásait és csökkentsük az adókat is, és akkor még kedvezőbb hosszú távú hiánypályán haladnánk. Ennek az erős nézetkülönbségnek a hátterében, hogy hogyan tömjük be a rést, a legrosszabb fajta cinikus pártpolitika áll, a legrosszabb fajta bennfentesség, lobbizás és ehhez hasonló dolgok, de ott van ez a végtelenül érdekes, tisztes nézetkülönbség a két fundamentálisan különböző gazdaságfilozófia között.
And I like to think, when I picture how Republicans see the economy, what I picture is just some amazingly well-engineered machine, some perfect machine. Unfortunately, I picture it made in Germany or Japan, but this amazing machine that's constantly scouring every bit of human endeavor and taking resources, money, labor, capital, machinery, away from the least productive parts and towards the more productive parts, and while this might cause temporary dislocation, what it does is it builds up the more productive areas and lets the less productive areas fade away and die, and as a result the whole system is so much more efficient, so much richer for everybody. And this view generally believes that there is a role for government, a small role, to set the rules so people aren't lying and cheating and hurting each other, maybe, you know, have a police force and a fire department and an army, but to have a very limited reach into the mechanisms of this machinery.
Én azt szoktam gondolni, amikor elképzelem, hogy a republikánusok hogyan látják a gazdaságot, amit magam elé képzelek, az egy elképesztően jól megtervezett gép, amolyan tökéletes gép. Úgy képzelem el, hogy sajnos Németországban vagy Japánban gyártották, de ez az elképesztő gép állandóan kiiktat minden emberi szempontot, és elviszi az erőforrásokat, pénzt, munkaerőt, tőkét, berendezést a kevésbé jövedelmező pontokról a jövedelmezőbb pontokra, és miközben ezzel okozhat átmeneti zavart, eléri azt, hogy megerősíti a jövedelmezőbb helyeket, a kevésbé jövedelmező helyeket pedig hagyja elsorvadni és megszűnni, és ennek eredményeképpen az egész rendszer sokkal hatékonyabb és sokkal gazdagabb lesz mindenki számára. Nos, e nézet szerint általában a kormánynak van szerepe, egy kicsi szerep, hogy felállítsa a szabályokat, hogy az emberek ne hazudjanak, ne csapják be és ne bántsák egymást, értik ugye, hogy legyen egy rendőrség, egy tűzoltóság és egy hadsereg, de csak nagyon korlátozottan férjen hozzá ennek a gépezetnek a mechanizmusaihoz.
And when I picture how Democrats and Democratic-leaning economists picture this economy, most Democratic economists are, you know, they're capitalists, they believe, yes, that's a good system a lot of the time. It's good to let markets move resources to their more productive use. But that system has tons of problems. Wealth piles up in the wrong places. Wealth is ripped away from people who shouldn't be called unproductive. That's not going to create an equitable, fair society. That machine doesn't care about the environment, about racism, about all these issues that make this life worse for all of us, and so the government does have a role to take resources from more productive uses, or from richer sources, and give them to other sources. And when you think about the economy through these two different lenses, you understand why this crisis is so hard to solve, because the worse the crisis gets, the higher the stakes are, the more each side thinks they know the answer and the other side is just going to ruin everything.
És amikor azt képzelem el, hogy a demokraták vagy a demokrata beállítottságú közgazdászok hogyan képzelik el a gazdaságot, tudják, a demokrata közgazdászok többnyire kapitalisták, azt hiszik, hogy igen, ez egy jó rendszer alapjában véve. Jó dolog, hogy a piac szabadon mozgathatja az erőforrásokat oda, ahol azok jövedelmezőbben hasznosíthatóak. De ennek a rendszernek egy halom problémája van. A vagyon rossz helyeken halmozódik fel. A vagyont elszakítják olyan emberektől, akiket nem kellene leírni, mondván, hogy nem jövedelmezőek. Ez nem vezet igazságos, méltányos társadalomhoz. Ez a gépezet nem törődik a környezettel, a rasszizmussal, mindazokkal az ügyekkel, amelyek mindannyiunk életét megkeserítik, ezért a kormánynak igenis feladata, hogy az erőforrásokat elvegye a jövedelmezőbb gazdálkodású vagy gazdagabb forrásoktól, és odaadja más forrásoknak. Ha a gazdaságot e két különböző szemüvegen keresztül nézzük, megértjük, hogy miért olyan nehéz megoldani a válságot, mert minél súlyosabb lesz a válság, minél nagyobb lesz a tét, annál inkább úgy gondolja mindegyik oldal, hogy ők tudják a választ, a másik oldal pedig csak mindent tönkre akar tenni.
And I can get really despairing. I've spent a lot of the last few years really depressed about this, until this year, I learned something that I felt really excited about. I feel like it's really good news, and it's so shocking, I don't like saying it, because I think people won't believe me. But here's what I learned. The American people, taken as a whole, when it comes to these issues, to fiscal issues, are moderate, pragmatic centrists. And I know that's hard to believe, that the American people are moderate, pragmatic centrists. But let me explain what I'm thinking.
Ez számomra tényleg kétségbeejtő. Az utóbbi néhány évben gyakran voltam igazán lehangolt emiatt, egészen az idei évig, amikor is megtudtam valamit, amitől nagyon lelkes lettem. Úgy érzem, tényleg jó hír, és olyan meghökkentő, igazából nem is szeretem elmondani, mert úgy gondolom, az emberek nem fognak hinni nekem. De a következőt tudtam meg. Az amerikai emberek, összességében véve, ilyen ügyekben, tehát költségvetési ügyekben, mérsékelt, pragmatikus centristák. És tudom, nehéz elhinni, hogy az amerikai emberek mérsékelt, pragmatikus centristák. De hadd magyarázzam el, mire gondolok.
When you look at how the federal government spends money, so this is the battle right here, 55 percent, more than half, is on Social Security, Medicare, Medicaid, a few other health programs, 20 percent defense, 19 percent discretionary, and six percent interest. So when we're talking about cutting government spending, this is the pie we're talking about, and Americans overwhelmingly, and it doesn't matter what party they're in, overwhelmingly like that big 55 percent chunk. They like Social Security. They like Medicare. They even like Medicaid, even though that goes to the poor and indigent, which you might think would have less support. And they do not want it fundamentally touched, although the American people are remarkably comfortable, and Democrats roughly equal to Republicans, with some minor tweaks to make the system more stable.
Amikor megnézzük, hogy mire költ a szövetségi kormány, ez tehát itt a harci helyzet, 55 százalék, több mint a fele megy társadalombiztosításra, Medicare és Medicaid biztosításra, és még néhány egyéb egészségügyi programra, 20 százalék védelemre, 19 százalék szabad felhasználásra és 6 százalék kamatra. Tehát amikor arról beszélünk, hogy csökkentsük a kormányzati kiadást, erről a tortáról beszélünk, és az amerikaiak rendkívüli módon, függetlenül attól, hogy milyen párthoz tartoznak, rendkívüli módon kedvelik ezt a nagy 55 százalékos szeletet. Kedvelik a társadalombiztosítást. Kedvelik a Medicare biztosítást. Még a Medicaid biztosítást is kedvelik, pedig azt a szegények és az elesettek kapják, és azt gondolhatnánk, hogy ez a cél kevesebb támogatást kap. Az emberek nem akarják, hogy a rendszerhez lényegét tekintve hozzányúljanak, igaz, az amerikaiak felettébb kényelmesek, és a demokraták nagyjából azonosak a republikánusokkal, ők néhány kisebb korrekcióval stabilabbá akarják tenni a rendszert.
Social Security is fairly easy to fix. The rumors of its demise are always greatly exaggerated. So gradually raise Social Security retirement age, maybe only on people not yet born. Americans are about 50/50, whether they're Democrats or Republicans.
A társadalombiztosítást viszonylag könnyű rendbe hozni. Az összeomlásáról szóló híresztelések mindig erős túlzások. Nos, akkor emeljük fel fokozatosan a társadalombiztosítási nyugdíjkorhatárt, esetleg csak azokra, akik még nem születtek meg. Az amerikaiak véleménye nagyjából fele-fele arányban oszlik meg, akár demokraták, akár republikánusok.
Reduce Medicare for very wealthy seniors, seniors who make a lot of money. Don't even eliminate it. Just reduce it. People generally are comfortable with it, Democrats and Republicans.
Csökkentsük a nagyon jómódú vezetők Mediacare ellátását, a vezetőkét, akik sok pénz keresnek. Meg ne szüntessük, csak csökkentsük. Az emberek általában szimpatizálnak ezzel, demokraták és republikánusok egyaránt.
Raise medical health care contributions? Everyone hates that equally, but Republicans and Democrats hate that together.
Emeljük-e az egészségbiztosítási hozzájárulást? Ezt aztán mindenki egyformán utálja, de a republikánusok és a demokraták együttesen utálják.
And so what this tells me is, when you look at the discussion of how to resolve our fiscal problems, we are not a nation that's powerfully divided on the major, major issue. We're comfortable with it needing some tweaks, but we want to keep it. We're not open to a discussion of eliminating it.
Mindez azt jelenti számomra, hogy amikor megnézzük ezt a vitát, hogy hogyan oldjuk meg a költségvetési problémákat, nem vagyunk olyan nemzet, amely végletesen megosztott lenne az igazán lényeges kérdésekben. Szimpatizálunk a rendszerrel, kell egy kis korrekció, de meg akarjuk tartani. Nem vagyunk nyitottak arra a vitára, hogy eltöröljük.
Now there is one issue that is hyper-partisan, and where there is one party that is just spend, spend, spend, we don't care, spend some more, and that of course is Republicans when it comes to military defense spending. They way outweigh Democrats. The vast majority want to protect military defense spending. That's 20 percent of the budget, and that presents a more difficult issue. I should also note that the [discretionary] spending, which is about 19 percent of the budget, that is Democratic and Republican issues, so you do have welfare, food stamps, other programs that tend to be popular among Democrats, but you also have the farm bill and all sorts of Department of Interior inducements for oil drilling and other things, which tend to be popular among Republicans.
Van még egy ügy, ami feltétlen támogatást kap egy párttól, és ha van olyan párt, amelyik csak költ, költ, költ és nem számít, hogy még többet költ, az természetesen a republikánusok pártja, ha katonai védelmi kiadásokról van szó. Messze túlszárnyalják a demokratákat. A nagy többség meg akarja védeni a katonai védelmi kiadásokat. Ez a költségvetés 20 százaléka, ezáltal jelentős problémát képvisel. Meg kell említenem a szabad felhasználású kiadásokat is, ami a költségvetés 19 százaléka, demokraták és republikánusok számára egyaránt fontos ügyek, hogy legyen szociális jólét, élelmiszerjegy és más programok, ezek a demokraták körében népszerűek, vagy hogy legyen agrárszabályozás, mindenféle belügyminisztériumi indítvány olajfúrásra, egyéb dolgokra, ezek a republikánusok körében népszerűek.
Now when it comes to taxes, there is more disagreement. That's a more partisan area. You have Democrats overwhelmingly supportive of raising the income tax on people who make 250,000 dollars a year, Republicans sort of against it, although if you break it out by income, Republicans who make less than 75,000 dollars a year like this idea. So basically Republicans who make more than 250,000 dollars a year don't want to be taxed. Raising taxes on investment income, you also see about two thirds of Democrats but only one third of Republicans are comfortable with that idea.
Amikor adókról van szó, már nem ilyen nagy az egyetértés. Ez már pártoktól függő kategória. Vannak a demokraták, akik módfelett támogatják a jövedelemadó megemelését azokra, akik évi 250.000 dollárnál többet keresnek. A republikánusok úgyszólván ellenzik ezt, bár ha jövedelem szerint nézzük, akkor azok a republikánusok, akik évi 75.000 dollárnál kevesebbet keresnek, jó ötletnek tartják. Tehát, hogy úgy mondjam, a republikánusok, akik évi 250.000 dollárnál többet keresnek, nem akarnak adózni. A befektetésből származó jövedelem adójának megemelését, mint láthatják, a demokraták kétharmada, de a republikánusoknak csak egyharmada tartja elfogadható ötletnek.
This brings up a really important point, which is that we tend in this country to talk about Democrats and Republicans and think there's this little group over there called independents that's, what, two percent? If you add Democrats, you add Republicans, you've got the American people. But that is not the case at all. And it has not been the case for most of modern American history. Roughly a third of Americans say that they are Democrats. Around a quarter say that they are Republicans. A tiny little sliver call themselves libertarians, or socialists, or some other small third party, and the largest block, 40 percent, say they're independents. So most Americans are not partisan, and most of the people in the independent camp fall somewhere in between, so even though we have tremendous overlap between the views on these fiscal issues of Democrats and Republicans, we have even more overlap when you add in the independents. Now we get to fight about all sorts of other issues. We get to hate each other on gun control and abortion and the environment, but on these fiscal issues, these important fiscal issues, we just are not anywhere nearly as divided as people say.
Ezzel elérkeztünk egy nagyon lényeges ponthoz, hogy mi ebben az országban demokratákról és republikánusokról beszélünk, és azt gondoljuk, hogy van valahol még egy picike csoport, akiket függetleneknek nevezünk, mennyi is 2 százalék? Ha hozzáadjuk a demokratákat, és hozzáadjuk a republikánusokat, megkapjuk az amerikai népet. De egyáltalán nem ez a helyzet. És sohasem volt így a modern amerikai történelem során. Nagyjából az amerikaiak egyharmada tartja magát demokratának, körülbelül egynegyede republikánusnak. Egy szűk réteg liberálisnak vagy szocialistának mondja magát, esetleg egy további harmadik kis párthoz tartozónak, és a legnagyobb rész, 40 százalék, függetlennek mondja magát. Tehát a legtöbb amerikai nem párthű, és a legtöbb ember a függetlenek táborában valahová a kettő közé esik, így tehát, vannak ugyan jelentős átfedések költségvetési ügyekben a demokraták és republikánusok nézetei között, de még nagyobb az átfedés, ha hozzávesszük a függetleneket is. Mostanság egymásnak esünk sokféle más ügy miatt. Kezdjük megutálni egymást a fegyverszabályozással, az abortusszal, a környezettel kapcsolatban, de a költségvetési ügyekben, ezekben a fontos költségvetési ügyekben korántsem vagyunk olyan megosztottak, mint azt mondják.
And in fact, there's this other group of people who are not as divided as people might think, and that group is economists. I talk to a lot of economists, and back in the '70s and '80s it was ugly being an economist. You were in what they called the saltwater camp, meaning Harvard, Princeton, MIT, Stanford, Berkeley, or you were in the freshwater camp, University of Chicago, University of Rochester. You were a free market capitalist economist or you were a Keynesian liberal economist, and these people didn't go to each other's weddings, they snubbed each other at conferences. It's still ugly to this day, but in my experience, it is really, really hard to find an economist under 40 who still has that kind of way of seeing the world. The vast majority of economists -- it is so uncool to call yourself an ideologue of either camp. The phrase that you want, if you're a graduate student or a postdoc or you're a professor, a 38-year-old economics professor, is, "I'm an empiricist. I go by the data." And the data is very clear. None of these major theories have been completely successful. The 20th century, the last hundred years, is riddled with disastrous examples of times that one school or the other tried to explain the past or predict the future and just did an awful, awful job, so the economics profession has acquired some degree of modesty. They still are an awfully arrogant group of people, I will assure you, but they're now arrogant about their impartiality, and they, too, see a tremendous range of potential outcomes.
Tulajdonképpen van még egy csoportja az embereknek, akik nem olyan megosztottak, mint azt gondolnánk, és ez a csoport a közgazdászoké. Sok közgazdásszal beszélek, és korábban a 70-es, 80-as években borzasztó dolog volt közgazdásznak lenni. Vagy az úgymond sósvízi táborhoz tartoztak, ami a Harvard, Princeton, MIT, Stanford, Berkeley egyetemeket jelentette, vagy az édesvízi táborhoz, a Chicagói Egyetemhez, Rochester Egyetemhez. Vagy szabadpiaci kapitalista közgazdászok voltak, vagy keynes-i liberális közgazdászok, és ezek az emberek nem mentek el egymás esküvőjére, lekezelték egymást konferenciákon. A mai napig rosszban vannak, de tapasztalatom szerint alig-alig találni olyan közgazdászt 40 év alatt, aki még mindig ilyen módon látja a világot. A közgazdászok nagy többsége számára igen nyomasztó valamely tábor ideológusának mutatkozni. A nekik tetsző kifejezés, egy végzett egyetemistáé, doktoré vagy professzoré, például egy 38 éves közgazdász professzoré, így hangzik: "Elemző közgazdász vagyok, az adatok érdekelnek." És az adatok világosak. Az említett fő elméletek egyike sem bizonyult teljes mértékben sikeresnek. A 20. század, az elmúlt száz év rémes példákat vonultatott fel arra, hogy az egyik vagy másik irányzat megpróbálta elmagyarázni a múltat és megjósolni a jövőt, és iszonyatosan pocsék munkát végeztek, úgyhogy a közgazdász szakma néhány fokkal szerényebb lett. De még mindig szörnyen önteltek, erről biztosíthatom Önöket, csak most a pártatlanságuk miatt önteltek, és ennek egyébként rengeteg potenciális hozadékát látják.
And this nonpartisanship is something that exists, that has existed in secret in America for years and years and years. I've spent a lot of the fall talking to the three major organizations that survey American political attitudes: Pew Research, the University of Chicago's National Opinion Research Center, and the most important but the least known is the American National Election Studies group that is the world's longest, most respected poll of political attitudes. They've been doing it since 1948, and what they show consistently throughout is that it's almost impossible to find Americans who are consistent ideologically, who consistently support, "No we mustn't tax, and we must limit the size of government," or, "No, we must encourage government to play a larger role in redistribution and correcting the ills of capitalism." Those groups are very, very small. The vast majority of people, they pick and choose, they see compromise and they change over time when they hear a better argument or a worse argument. And that part of it has not changed. What has changed is how people respond to vague questions. If you ask people vague questions, like, "Do you think there should be more government or less government?" "Do you think government should" — especially if you use loaded language -- "Do you think the government should provide handouts?" Or, "Do you think the government should redistribute?" Then you can see radical partisan change. But when you get specific, when you actually ask about the actual taxing and spending issues under consideration, people are remarkably centrist, they're remarkably open to compromise.
Ez a pártfüggetlenség valami olyasmi, ami létezik, és titokban korábban is létezett Amerikában, már hosszú évek óta. Ősszel sok időt töltöttem azzal, hogy beszéltem a három fő intézettel, akik tanulmányozzák az amerikai politikai közvéleményt: a Pew Research, a Chicagói Egyetem Országos Véleménykutató Központja, és a legfontosabb, de legkevésbé ismert, az Amerikai Országos Választási Tanulmányok csoportja, amely a világon a legrégebb óta létező, legelismertebb közvéleménykutató. 1948 óta működnek, és amit mindvégig konzekvensen mondanak, hogy szinte lehetetlen olyan amerikait találni, aki ideológiailag következetes, aki következetesen támogatná, hogy "Nem, nem szabad adóztatni, és korlátoznunk kell a kormányzat méretét," vagy, hogy "Nem, bátorítanunk kell a kormányt, hogy nagyobb szerepet játsszon az újraelosztásban és a kapitalizmus hibáinak kijavításában." Az így gondolkodók nagyon-nagyon kevesen vannak. Az emberek nagy többsége szelektál és választ, el tud fogadni dolgokat, aztán idővel változtat, amikor hall egy jobb érvet vagy egy rosszabb érvet. És a dolognak ez a része nem változott. Ami megváltozott, hogy az emberek miként reagálnak homályos kérdésekre. Ha felteszünk egy homályos kérdést az embereknek, például, hogy "Gondolja, hogy több legyen a kormány vagy kevesebb legyen a kormány? "Gondolja, hogy a kormánynak feladata" - főleg, ha zavaros nyelvezetet használunk. Gondolja, hogy a kormánynak adományokat kellene nyújtania?" vagy "Gondolja, hogy a kormánynak újraelosztást kellene végeznie?" Ilyenkor a pártválasztásban radikális változás figyelhető meg. Ellenben, ha egyértelműen fogalmazunk, amikor konkrétan kérdezünk a konkrét adózásról vagy a tervezett kormányzati kiadásokról, az emberek felettébb középen állnak, felettébb nyitottak arra, hogy elfogadjanak dolgokat.
So what we have, then, when you think about the fiscal cliff, don't think of it as the American people fundamentally can't stand each other on these issues and that we must be ripped apart into two separate warring nations. Think of it as a tiny, tiny number of ancient economists and misrepresentative ideologues have captured the process. And they've captured the process through familiar ways, through a primary system which encourages that small group of people's voices, because that small group of people, the people who answer all yeses or all noes on those ideological questions, they might be small but every one of them has a blog, every one of them has been on Fox or MSNBC in the last week. Every one of them becomes a louder and louder voice, but they don't represent us. They don't represent what our views are.
Nos, a helyzetünket illetően, ha a költségvetési szakadékra gondolnak, ne úgy nézzék, hogy az amerikai emberek alapvetően ki nem állhatják egymást ezekben az ügyekben és, hogy egymás ellen kell fordulnunk mint két háborúzó népnek. Nézzék úgy, hogy egészen elenyésző számú, idejétmúlt közgazdász és különutas ideológus lecsapott a folyamatra. Jól ismert módszerekkel csaptak le a folyamatra, egy elemi rendszeren keresztül, ami felbátorítja az adott szűk véleménycsoportot, mert az embereknek ez a szűk csoportja, akik csakis igenekkel és nemekkel válaszolnak efféle ideológiai kérdésekre, lehet, hogy kicsi, de mindegyiknek van egy blogja, mindegyiket láthattuk múlt héten a Fox-on vagy az MSNBC-n. Mindegyiknek egyre nagyobb és nagyobb a hangja, de ők nem minket képviselnek. Nem a mi nézeteinket képviselik.
And that gets me back to the dollar, and it gets me back to reminding myself that we know this experience. We know what it's like to have these people on TV, in Congress, yelling about how the end of the world is coming if we don't adopt their view completely, because it's happened about the dollar ever since there's been a dollar. We had the battle between Jefferson and Hamilton. In 1913, we had this ugly battle over the Federal Reserve, when it was created, with vicious, angry arguments over how it would be constituted, and a general agreement that the way it was constituted was the worst possible compromise, a compromise guaranteed to destroy this valuable thing, this dollar, but then everyone agreeing, okay, so long as we're on the gold standard, it should be okay. The Fed can't mess it up so badly. But then we got off the gold standard for individuals during the Depression and we got off the gold standard as a source of international currency coordination during Richard Nixon's presidency. Each of those times, we were on the verge of complete collapse. And nothing happened at all. Throughout it all, the dollar has been one of the most long-standing, stable, reasonable currencies, and we all use it every single day, no matter what the people screaming about tell us, no matter how scared we're supposed to be.
És emiatt vissza kell térnem a dollárhoz, vissza kell térnem, hogy el ne felejtsem, ezt már tapasztaltuk. Tudjuk, hogy milyen, amikor ezek az emberek szerepelnek a TV-ben, a Kongesszusban, óbégatnak, hogy közeledik a világ vége, ha nem osztjuk az ő nézeteiket teljes mértékben, mert ez történik a dollár körül, amióta csak létezik a dollár. Volt az a bizonyos harc Jefferson és Hamilton között. 1913-ban, egy csúnya harc zajlott a Szövetségi Tartalékrendszer létrehozásakor, indulatos, dühös érvek csaptak össze, hogy hogyan alapítsák meg, és általános egyetértés, hogy az ahogyan megalapították, a lehető legrosszabb kompromisszum volt, egy kompromisszum, ami garantáltan tönkretette ezt az értékes dolgot, ezt a dollárt, de akkor mindenki egyetértett, hogy rendben, amíg aranyalapú a pénzrendszerünk, addig nem lehet baj. A Szövetségi Bank úgysem tudja annyira elfuserálni. De aztán lemondtunk az aranyalapú rendszerről az egyének vonatkozásában a nagy gazdasági világválság idején, aztán lemondtunk az aranyalapú rendszeren nyugvó nemzetközi valutapiaci koordinációról Richard Nixon elnöksége idején. Mindegyik esetben a teljes összeomlás szélére kerültünk. De nem történt semmi az égvilágon. A dollár mindvégig az egyik legrégebb óta fennálló, stabil, mértéktartó valuta maradt, amit mindannyian nap mint nap használunk, függetlenül attól, hogy mit mondanak nekünk az óbégató emberek, függetlenül attól, hogy mennyire meg kellene ijednünk.
And this long-term fiscal picture that we're in right now, I think what is most maddening about it is, if Congress were simply able to show not that they agree with each other, not that they're able to come up with the best possible compromise, but that they are able to just begin the process towards compromise, we all instantly are better off. The fear is that the world is watching. The fear is that the longer we delay any solution, the more the world will look to the U.S. not as the bedrock of stability in the global economy, but as a place that can't resolve its own fights, and the longer we put that off, the more we make the world nervous, the higher interest rates are going to be, the quicker we're going to have to face a day of horrible calamity. And so just the act of compromise itself, and sustained, real compromise, would give us even more time, would allow both sides even longer to spread out the pain and reach even more compromise down the road.
Ebben a tartós költségvetési állapotban, amiben jelenleg vagyunk, a legidegesítőbb dolog szerintem az, hogy ha a Kongresszus egész egyszerűen képes lenne felmutatni, nem azt, hogy egyetértenek egymással, nem azt, hogy képesek a lehető legjobb kompromisszummal előállni, hanem mindössze azt, hogy képesek elkezdeni a kompromisszum felé vezető folyamatot, akkor mindannyian már jobb helyzetbe kerülnénk. Félő, hogy a világ figyel ránk. Félő, hogy minél tovább halogatunk bármilyen megoldást, a világ annál inkább odafigyel az Egyesült Államokra, és nem úgy, mint a stabilitás fő tényezőjére a globális gazdaságban, hanem, mint egy olyan helyre, amely nem tudja megoldani a saját konfliktusait, és minél tovább húzzuk-halasztjuk, minél nyugtalanabbá tesszük a világot, annál magasabbak lesznek a kamatok, annál gyorsabban eljön a nap, amikor nem menekülhetünk a szörnyű bukástól. Szóval, visszatérve, a kompromisszum ténye önmagában, mármint a tartós, valódi kompromisszum még több időt adna nekünk, lehetővé tenné mindkét fél számára, hogy még egyenletesebb ütemben ossza el a terheket és még több kompromisszum születhetne menet közben.
So I'm in the media. I feel like my job to make this happen is to help foster the things that seem to lead to compromise, to not talk about this in those vague and scary terms that do polarize us, but to just talk about it like what it is, not an existential crisis, not some battle between two fundamentally different religious views, but a math problem, a really solvable math problem, one where we're not all going to get what we want and one where, you know, there's going to be a little pain to spread around. But the more we address it as a practical concern, the sooner we can resolve it, and the more time we have to resolve it, paradoxically. Thank you. (Applause)
A médiában dolgozom. Feladatomnak érzem, hogy ez megtörténjen, hogy segítsem előmozdítani azokat dolgokat, amik megegyezéshez vezetnek, hogy ne beszéljek a témáról különféle homályos és szokatlan kifejezésekkel és megosztó legyek, hanem úgy beszéljek róla, hogy annak nevezem, ami, nem egy egzisztenciális válság, nem valamilyen harc két alapvetően különböző vallási nézet között, hanem egy matematikai probléma, egy teljességgel megoldható matematikai probléma, amelyikben nem mindannyian kapjuk meg, amit akarunk és amelyik, bizony, egy kis terhet rak a vállunkra. De minél inkább egy gyakorlati jellegű dolognak tekintjük, annál előbb meg tudjuk oldani, és paradox módon annál több időnk lesz arra, hogy megoldjuk. Köszönöm. (Taps)